„A madárnak madár lábnyoma van, a szomszédék kutyájának kutya lábnyoma van, csak nekem nincs rendes lábnyomom.”

Az egész egy csattanással kezdődött: “…1985. március 7-én a Lenin krt. és a November 7. tér kereszteződésében piros jelzésnél kezdte meg áthaladását az úttesten, minek következtében a TH 13-31 frsz-ú Trabant személygépkocsi elütötte. A baleset következtében Zemlényi Zoltán 8 napon túl gyógyuló sérülést szenvedett…”

A fiú több métert repült, majd súlyos kómába zuhant. Heteken át az életben maradása sem volt biztos, aztán elkezdett visszatérni közénk. És egyre jobban zavarta, amit maga körül tapasztalt: a lesajnáló tekintetet, a szánakozó bánásmódot, de legfőképp azt, hogy a járásra és beszédre képtelen fiút automatikusan mindenki értelmi fogyatékosnak vélte – azt a fiút, aki a baleset előtt kenubajnok, dobos és szépségkirály volt… Ezért ZZ megfogadta, bármilyen keserves lesz is, újra “normális” emberré fog válni.

A gyógyulás lassú volt, fájdalmas és sokszor gyötrelmes. ZZ-nek újra kellett tanulnia járást, a beszédet – a hangképzéstől kezdve mindazt, amit átlagos esetben ösztönösen sajátít el a kisgyermek. A kommunikáció megkönnyítésére először egy saját maga által kitalált beszélőtáblát használt, majd jött az írógép és ennek eredménye, a híressé vált napló: ZZ nem tett mást, mint bal kezének egyetlen ujjával gépelve leírta mindazt, amit naponta érzett. A maga tizenöt éves stílusával, könnyed, lendületes formában. Aztán mire feleszmélt, a naplóból 70 ezer példányban eladott könyv, a könyvből pedig országos siker lett 1987-ben.